Nem készülök olimpiai babérokra. Nagyon rég nem mozogtam rendszeresen, így a tipikus rendszergazda-betegség, az elpocakosodás már 20 éve elért. Többször próbálkoztam rendszeres testmozgással, de eddig nem jött össze a dolog. Most azonban elhatároztam, hogy mindenképpen mozogni fogok.
A döntés megszületett, de mozgás mibenléte eléggé kérdéses volt.
Úszni nem tudok, egyszerűen nem voltam képes megtanulni még akkor sem, amikor fél éven át heti kétszer próbálkoztak a kisiskolás énemmel az úszómesterek. Alkatilag a „gyúrás” lenne talán az én asztalom, az edzőtermek közönsége vagy légköre még nem is zavarna, de a súlyok emelgetése egyszerűen nem az én világom.
Futni már próbáltam többször is, vannak is szép kudarcaim ezen a téren. Legutóbb utánaolvastam mindennek, és felszerelkeztem alaposan, futózokni, futócipő, futónadrág, futópóló, Polar óra mellkasi jeladóval, stb. Nem ragozom, egy hétig sem jutottam. A térdem még épp csak elbírta a terhelést, de a talpi ínszalagom feladta már a 3. edzésnapomon. 6 hétig járás helyett is csak bénán sántikálni tudtam, és a rendszeres jegelés ellenére is azt hittem, hogy a fascia gyulladása sosem múlik el.
A szobabiciklizéssel volt próbálkozásom a talpgyulladás után. Ez egy fokkal jobb volt a futásnál, de ezt is nagyon utáltam. Fenéktájon zsibbasztóan kellemetlen, de cserébe piszkosul unalmas. Nem hiszem, hogy érdemes volna ezt erőltetnem, ha a szobabiciklizés gondolatától is csak az undor fog el. A biciklizéssel is volt kísérletem, nem ragoznám inkább, de hamar kiderült, hogy az sem az én világom.
Most tehát újra próbálkozok a futással. Több esélyt látok a sikerre, mert az előző alkalomhoz képest 25-30 kilóval vagyok könnyebb. Motivált is vagyok, mert a legkisebb lányommal együtt kellene futnom a helyi futónap mini-futását, ami 1,6 km lesz 3 hét múlva. Most kihagyom a pulzusmérő futóóra idegesítő, de nagyjából semmire sem jó csipogását, inkább érzésre váltom a kocogás-séta párost. A „Cardio Trainer” appot azért elindítom, ha már úgyis velem van a futáson egy telefon.
Leírom itt, hogy hogy haladok. Nem napi beszámolókat tervezek, csak megpróbálom leírni a futással szerzett jó vagy rossz tapasztalataimat.
Az első nap
Az első nap családi futás lett. Kis bemelegítés, majd kb. 3 km vegyesen séta és futás kb. 25 perc alatt. Nagyon féltem tőle, hogy a legkisebb lányom is többet bír nálam, és alaposan visszahúzom majd őt, de nem így történt. Elégedetten állapíthattam meg, hogy a teljesítményem egy átlagos óvodás szintjét kb. eléri, de nem haladja meg jelentősen. Mégiscsak érdemes volt leadnom azt a 30 kilót. Hamar rájöttem, hogy mások tempójában futni – akár lassabban, akár gyorsabban – nagyon megterhelő. A talpam jól bírja, a térdem is, de a többi részem még nem akar együttműködni. 3 km után elfogytam. A futás végén még hősiesen felsétáltam az emeletünkre, de ezt már annyira hullán, hogy legszívesebben a papért küldetnék. Csak hát nem vagyok vallásos…
Az első hét
Sikerült a saját tempómban futnom, sétálnom. A távon nem változtattam, mert a 3 km is eléggé kimerít. Az átlagtempó nem igazán lett gyorsabb, mint az első napi. Valószínűleg az izomlázam sem igazán segít. Az első hét végén még nincsenek eredményeim, kb. 1.2 km volt csak megszakítás nélküli futás (kocogás). A 3. km végére egy teljesen leizzadt, kipirult hulla lettem. Nem látom ugyan az alagút végén a fényt, de nem adom fel. A heti 3 alkalom egyelőre ha nem is soknak, de elégnek tűnik, a pihenőnapok talán segítenek abban, hogy a talpam és a térdem ne adja fel idő előtt.
A második hét
Az izomláz megszűnt, az 1,6 km folyamatos futás már aránylag könnyen ment a hét elején is, így az ovis nagylányomat már biztosan nem fogom visszahúzni a futónapon. Lassan-lassan csökken a séták száma és hossza a futások között, ezzel együtt lassacskán nő az átlagsebességem.
A pénteki futásomra újra elkísért a legkisebb kislányom. Megdöbbentem kissé, hogy az ő tempójában futva úgy éreztem, hogy bemelegítésnek jó volt ennyi, csak épp nem mozogtam semmit. 3 km után se fáradtság, se lihegés, se semmi. Emiatt beiktattam egy plusz futónapot szombatra, amire szintén elkísért a lány, mert nagyon élvezi velem a futást. Ennek örülök, csak őt nem szeretném túlterhelni, de így meg én nem igazán mozgom ki magam. Szerencsére beleegyezett a kis hölgyem, hogy a közös futás után én még futhassak egyedül is. Így futottam még egy kört a lakótelepünk körül, és meglepő módon nem kellett sétálnom sem a plusz 2 km alatt. Nem hiszem, hogy edzettebbé váltam volna 2 hét alatt, de lassan megtanulom beosztani az erőmet. A jövőhéttől viszont inkább reggelenként fogok futni.
Egy baj azért van. Nem tudom ki mit élvez a futásban, de én egyelőre semmi jót nem találok benne. Van egy olyan érzésem, hogy a nagy-nagy futásélmény beszámolók mögött valami susmus van. Első tippem szerint, ha valaki egy vagyont kiad a lélegző-pólóra, Nike futócipőre (szigorúan csak iValami jeladóval!), űrtechnikás futó-alsóra és hasonlókra, akkor már csak önigazolásként is meglehetősen akarja élvezni azt a futást. A második tippem szerint a futás egyfajta menekülés vagy pótcselekvés lehet egyeseknél. Én épp nem menekülök semmi elől, és semmit nem vásároltam a futáshoz, így a vásárlás értelméről sem kell meggyőznöm magam, de cserébe nem is igazán találok a futásban semmit. Nem tudom leírni, hogy futni jó, hiszen csak izzadás, oxigénhiány és fáradtság az egész. Szemébe hazugozom azt, aki mást állít a futásról kezdőként!
A nyolcadik futónapom után még nincs igazán hatása a mozgásnak. Ez valahol jó hír is, mert az előző próbálkozással idáig sem jutottam a talpam miatt. Meglátom mi lesz később…