Hol vannak a magyar újságírók?

Kedves hozzáértő és/vagy tökös magyar Újságírók! Hol vagytok? Már ti is pizzát szállítotok házhoz Londonban? Betonoztok vagy meleg-burkoltok Frankfurtban? Esetleg az időutazás sajátságos módját választva dugtátok a fejeteket egy tál cseppfolyós nitrogénbe, hátha néhány évszázad múltán kiolvadva írhattok majd magyar lapokba értelmes cikkeket?

Sem képzettségem, sem szakmai tapasztalatom nincs az újságírás területén, de laikusként is látom, hogy valami ordítóan nagy probléma van a hazai médiában jelen lévő újságíró-pótlékokkal. Szívesen nevezném őket más néven, de sajnos épp nem találok egyetlen megfelelő mértékben becsmérlő szót sem.

Hol vannak az igazi Újságírók, akik képesek igazi cikkeket írni?

Tudom, hogy nincs független és objektív média itthon. Azt is megértem, hogy az inkább mellben mint agyban erős újságíró-csökevények alkalmazása valakiknek jó. Az újságok vezető pozícióiba ültetett elvtelen talpnyalóknak például biztosan. Ők talán oly sok évig használták a megfelelő ülepek tisztán tartására a nyelvüket, hogy a hajlott korba lépve érve már tényleg hiszik, hogy nekik is kijár az efféle kényeztető higiénia.

Kinek kellene alkalmazottként egy olyan újságíró, akinek van stílusa és hozzáértése, de ezek kellemetlen velejárójaként agya is? Néha még kellemetlen kérdéseket is feltenne! Ugyan ki választaná őket a fiatal, dekoratív, nyelvüket – másképp – jól használó beosztottak helyett? Némelyik friss újságíró-csökevény már annyira szánalmasan idióta, hogy még azt is elhiszi, hogy a sajtóigazolványa újságíróvá változtatta őt. Talán sokuk még büszke is arra, amit elérni vélt.

Őszintén remélem, hogy egyszer feltalálják a mértéktelen hülyeség gyógyszerét. Talán a szerkesztőségek olyan hévvel tesztelik majd ezt is magukon, mint a diszkontos zselé-szaloncukrokat advent idején. Jó elképzelni ezt. Ahogy az arcukon félős mosollyal ülnek a szerkesztőségi meeting szobában, majd egymást bátorítva bekapnak egy-egy értelmet adó tablettát. Isznak rá egy korty vizet, és kezdetben csak nevetgélve várják a hatását. Az értelem szikrája lassan-lassan pislákolni kezd a szemükben, miközben egyre riadtabban végignéznek egymáson. Körülnéznek, hogy hol is vannak, józanul felmérik a saját publicista képességeiket, és egymás vállán zokognak és zokognak. Amíg a tabletta hatása múlni nem kezd…

Miért írom ezt?

Nem látják meg a társadalmi problémákat? Nem tudnak vagy akarnak oknyomozni? Képtelenek színes, érdekes cikkeket írni? Sebaj. Ezeken az aprócska problémákon még csak-csak túllépnék. Viszont…

Meghalt valaki, aki nem aktuális mű-celebritás, csupán egy igazi művész volt. A halálhíréről olyan cikkből értesülök, amin 100 méterről is érződik, hogy az íróját a roppant fontos délutáni körömfestésben zavarta meg a szerkesztő utasítása. Írnia kellett néhány sort valakiről, aki mondjuk 30 vagy 50 évig “csak” színművész volt. Olvasva szinte érzem a francos körömlakk-lemosó átható aceton szagát a dühítően pocsék cikk sorain. Egy ember halt meg, aki valódi könnyeket vagy mosolyt csalt a nézők arcára, ahogy a szerepe épp megkívánta tőle. A halálának híre 10 sorból ha áll, és ebből is legalább 5-öt olyan pocsék oldalról másolt a cikk írója, amelyet az elhunyt nevére keresve az első találatként dobott ki neki a kereső. Komolyan én szégyellem magam, pedig a szerkesztőknek és a cikk írójának kellene…

A tudományos és a szakmai újságokkal nincs bajom, de a magyar hírmédia a véleményem szerint olyan mélyre süllyedt, ahonnan már nincs is visszaút. Már csak egyetlen feladatra alkalmas, hogy a színvonalban hozzá hasonló, azaz a béka alfele alatt lévő reggeli rádióműsorok ötlettelen műsorvezetőinek és szerkesztőinek témákkal szolgáljon.

Ezt a bejegyzést csupán a tehetetlenségből fakadó düh ihlette egykor. Publikálására csak most, sok évvel később került sor, miután a legtöbb nyomdafestéket nem tűrő kifejezést már kihúztam belőle. Szalonképes így sem lett, de a blogomon talán nem is célom a szalonképesség.