A gyenge idegzetűeknek már most érdemes befejezni a bejegyzés olvasását. A többiek gondolják a 12-es karikát a képernyő jobb alsó sarkába. A bejegyzésben olyan egérről lesz szó, amely egyáltalán nem csatlakozik számítógéphez. Bizony, nincs USB, Bluetooth, Wireless, de még soros port sem, csak 4 apró, szürke láb.
Le kell szögeznem, hogy kellemetlen dolog apró, fekete golyócskákat találni a tisztának és megszentségteleníthetetlennek gondolt konyhánkban. Kajamaradék nincs, takarítás van, tisztaság van, és egyszer csak háziegér is van…
Én eddig azt hittem, hogy a rágcsálók a kertes házak velejárói, és egy budapesti, 3. emeleti panelbe ilyen csak kereskedésből, kis ketrecben kerülhet. Nincsenek kirágható falak, sőt, piszok kemény beton van, ami ha tudna nevetni, akkor röhögőgörcsben fetrengett volna, ahogy naivan ütvefúróval próbáltam a polcokhoz lyukakat fúrni. A lakásunkban lyukfúrásra használható szerszámot ugyanis fúrókalapácsnak hívják, ami a lépkalapácshoz sokkal közelebb áll rokonságban, mint a nevetséges ütvefúróhoz.
Első nap
A kis golyók bogárhoz nagyok, így sejthető volt, hogy milyen lényből származnak. Hihetetlennek tűnt a dolog, de azért azonnal rohantam a közeli barkácsáruházba megoldásért. Igyekeztem humánus megoldást keresni, így a méreg és a ragacs-csapda szóba sem jöhetett. Van élve elfogó csapda, borsos, 2500 forintos áron, de ennyit megér egy kis emberség. A kiszemelt csapda egy fejjel lefelé fordított kosárhoz hasonlít, amin az egér csak befelé tud menni. Vettem bele rágcsálóeledelt, ami annyira fincsinek és zizi-szerűnek tűnt, hogy legszívesebben még én is megkóstoltam volna. El is képzeltem, hogy a konyhában más élelem nem lévén bemászik, aztán elmegyek vele a közeli erdőig, és szépen mehet az útjára a jövevény. Az elképzeléssel nem is volt baj. Reggelre azonban gyakorlatilag kiette és szétszórta a kaját a csapdából, és még pimaszul bele is kakilt a közepére. Gyakorlatilag a szemembe nevetett, de máig nem tudom miképp csinálta a mutatványát. Légtornász a kis mocsok, vagy gumiból van?
Második nap
Ha harc, hát legyen harc. A harc első lépése a felderítés. Erre a feladatra egy távolról is mozgatható, WiFi-s, éjjellátó kamerát tettem a koromsötét konyhába. A mozgásérzékelő szoftveréről akkor még nem tudtam, hogy mennyire alkalmas a feladatra, így 30 másodpercenkénti képmentést is beállítottam. Szerencsére, mert a kamera mozgásérzékelő szoftverét legérzékenyebb fokozaton sem zavarja egy átsuhanó egér. Kicsit szigorítottam a csapdarendszert is, az élvefogó mellé került két harapósabb is, a korszerűbb, műanyag fajtából. Akkor még nem tudtam, hogy ezek csak teljesen értelmetlen pénzkidobások.
A 30 másodperces képeken végre szembenézhettem a rémmel, megláttam, hogy ki is az ellenségem. Egyenesen beleröhögött a kamerába egy egér. Viccesnek tűnik talán, de nekem a bizonyosság itt már jobb volt, mint csak sejteni a betolakodót.
Ezután demózott egyet szabadulóművészetből. Nevezetesen újra bemászott az élvefogó csapdába, jól lakott és távozott. Átsétálva a szép, új, lecsapós csapdákon is. Remek, 3 csapda (~5000 Ft), és egyre inkább éreztem, hogy valahol röhög rajtam az 5 cm-es kis James Bond.
Az élvefogó csapda forgalmazójának elküldtem a készült képeket. Nem kártérítési igényem volt, csak gondoltam szólok nekik, hogy milyen kevéssé hatékony a megoldásuk.
Harmadik nap
Komoly kutatásokat folytattam az ellenség megismerése témában. Döntöttem, a leghatékonyabb, de egyben legszadistább ragacs csapdát és a mérget nem vetem be semmiképp, mert ezek kevéssé sem tűnnek humánus megoldásoknak. A Internet az ismeretek végeláthatatlan tárháza, csak épp a „mit szeret” témában is épp annyi vélemény van a sajt mellett, mint ellene. A leghatékonyabbnak azonban egyértelműen a hagyományos, fa, lecsapós csapdát emlegetik a legtöbben. Nosza, vettem 4 ilyet is (~ 1000 Ft), teletömve finomsággal. Csak a kis dögnek vettem a boltban Pick párizsit, Pannónia sajtot és minőségi étcsokit. Reméltem, hogy az utolsó vacsorája lesz a sok finomság. Legalábbis nálunk, mert az élvefogásban azért eléggé bíztam. Az élvefogó csapda alá egy műanyag doboz is került, hogy ha egyszer beletévedne, akkor egy doboztetővel ejtsem csapdába a költöztetéséig.
A mozgásérzékelő megoldást továbbfejlesztettem. A polcon úgyis van 6-8 használaton kívüli Raspberry Pi, ebből egyet dedikáltan erre telepítettem. Szép új Raspbian és a Motion nevű mozgásérzékelő szoftver került rá, amelynél már pixelre belőhető az érzékenység, ráadásul képet és videót is tud menteni. Hangszóró viszont nem volt épp itthon fölösleges, így a mozgásérzékelős RPi2 a felügyeleti rendszer Nagios-ának szólt át, ami aztán szépen szóban közölte velünk, hogy épp mozgás van.
Negyedik nap
Az egér egyre pofátlanabb lett, gyakorlatilag már folyamatosan járt-kelt a csapdákon. Megállapíthattam, hogy ennek a kis dögnek nincs súlya. A csapdákat háromszor csaptam az ujjamra miközben zökkenésmentesen próbáltam ezeket a radiátor alá letenni, egy papírlap, de talán egy tollpihe is lecsapná őket, de az egér persze a kioldó füleken állva tud kajálni belőlük! Egyre inkább úgy éreztem, hogy ő fog nyerni, maximum a túltápláltság miatt hal meg korai infarktusban.
Bevallom, először röhögtem azokon geek-eken, akik Arduino-val csinálnak mozgásérzékelős egérfogót, de ezen a ponton már én is azt számolgattam. hogy melyik szervóhoz nyúljak majd…
Nagyjából 10 riasztás volt az éjszaka. Az egér minden csapdából evett, és már ugrálva közlekedett rajtuk. Vérszemet kaptam, újabb eszközök kellettek! Irány a bolt. Találtam egy olyan csapdát, ami már nekem is félelmetesnek tűnt. Iszonyú könnyen kioldódik, nagyon erős a rugója, és a lecsapódó keretből műanyag tüskék állnak ki. Emellé vettem még egy másik élvefogó csapdát is, ami a Youtube videón olyan hatékonynak tűnt. Meg persze találtam két újabb, hagyományos, rugós, falapos csapdát, amelynek a kioldó szerkezete jobbnak tűnt. Délelőtt 11 órára újabb 4000 Ft elköltése után már 11 darab csapdám volt. Kezdtem gondolkodni, hogy ez már kissé túlzás lesz egy szuper-intelligens, artista egérhez is.
Itthon azonban egy egértetem fogadott. Gyakorlatilag a hazaérésem pillanatában történt az esemény. A kisegér már annyira magabiztos volt, hogy nem csak rálépett a csapdákra, nem csak tologatta őket, hanem futva, ugrálva közlekedett rajtuk. Ez lett a végzete. A hagyományos, fa csapdák közül a 3. végzett vele, de olyan erővel, hogy másik két csapda is rácsapódott. Erről nem teszek fel képet, mert túl megrázó még nekem is.
Szomorúságot éreztem, hogy egy életnek vége. Nem szenvedett sokat, és előtte nagyon-nagyon bekajált, de valahol belül mégis gonosznak érzem magam miatta. Remélem ő már egy jobb helyen eszegeti a sok-sok finomságát.
Takarítás és megelőzés
A lakást nagyon-nagyon alaposan fertőtlenítettük, különös tekintettel a konyhára. Az ember ilyenkor úgy érzi, hogy a szent és sérthetetlen otthonát menthetetlenül bemocskolták. A kis rágcsálók sok fertőzés forrásai lehetnek, de mégis úgy érzem, hogy az emberi lélekről a legnehezebb levakarni a nyomait. A mosogatógép gyakorlatilag napokig ment folyamatosan.
A kis lény a konyhában lévő, lefolyó és vízvezeték csatornán jött be, ahol a vízórák vannak elhelyezve, és ahol 3-5 cm-es, átjárható rések vannak a lakások között. Gondolom a rágcsálókra és bogarakra nézve kedvező szempontok alapján alakították ezt így a múlt rendszer lakótelep-építő munkásemberei. Legszívesebben hermetikusan zártam volna le a vízcsövek emeletek közti átvezető részeit, de sajnos, 1-2 havonta valaki elárasztja a konyháját vízzel, és nem szeretném, ha nálunk állna meg a fölöttünk lakók által kiárasztott koszos víz egésze. Emiatt inkább az egész csővezetéket választottam le szinte hermetikusan a lakástól. Ezzel a betörési lehetőséget gyakorlatilag befalaztam, egy napomat feláldozva és újabb, fájó összegeket hagyva a barkácsáruházban alapanyagokra. Végezetül az egerek számára (állítólag) riasztó borsmenta olajjal kezeltem a problémás részeket.
A mozgásérzékelős kamera még 4 napig ment folyamatosan, de nem volt több riasztás. A hívatlan vendégünk egyedül lakott nálunk néhány napig. RIP.
Jó, kész vagyok. Mára kiégtem 😀