Szombaton elérkezett a nap, hogy a legkisebb lányommal elinduljunk az első futóversenyünkön. Az előjelek nem voltak különösebben jók, mert a versenyt megelőző héten egyáltalán nem tudtam futni.
Az elmúlt hét mindhárom futónapját kihagytam, mert a bokám gyengélkedett. Szerencsére a futónapra valamelyes helyrerázódtam, így nem hagytam cserben a legkisebb lányomat. A mini futáson álltunk rajthoz az Újpesti Futó- és Kerékpáros Fesztiválon. Ez nem igazán verseny volt, hiszen annyira sokan voltunk az út áteresztő képességéhez képest, hogy az erdei részen konkrétan sorban álltunk az átjutásért.
A tombolán sajnos semmit nem nyertünk, de a futás nagyon jól esett. Még mindig meglepőnek érzem, hogy néhány kilótól megszabadulva mennyivel könnyebb az élet. A futás alatt persze igyekeztem nagyon-nagyon figyelni a lányomra, hogy nehogy túlhajtsam őt, de szerencsére ő is nagyon-nagyon jól bírta a tempót. Egy hónapja még attól tartottam, hogy ez a kis futás sem fog menni, most meg úgy éreztem, hogy csak bemelegítésnek volt elég.
Leghátulról indulva a középmezőnyben futottunk be a célba. A lányom annyira élvezte az együtt futást, hogy valószínűnek tartom, hogy mostantól minden közeli futóversenyen el kell indulnunk.
Az egyedüli futás örömét viszont továbbra sem találom, de sok ember közt futni eléggé pozitív élmény.
Hétfőtől folytatom a rendszeres futást. Egyelőre viszont inkább csökkentem kicsit a távolságot, mert hiába bírom szusszal, ha az ízületeim még nem álltak át a folyamatos terhelésre.